Hatszázhuszonhat

A Lola két napja harákol, ma reggel igencsak rákezdett. Megijedtünk, mert három napja kaptak csontot, és elhabzsolták egymás elől, meg sem rágva. Bevittem hát az állatkórházba kora reggel. Az orvos megállapította, hogy nincs semmi a torkában, ami zavarná, de én ragaszkodtam hozzá, hogy de szerintem tök olyan a hangja, mintha lenne, meg volt ez a csontos eset. Mire elaltatta, és megmutatta a torkát, hogy tényleg semmi, viszont van dagadt piros mandula, meg légcsőgyulladás valami vírustól. Mikor ez a kis szegényke nem is találkozik senkivel, más kutyával sem. Hát a levegőből. Kapott rögtön injekciókat, meg receptet gyógyszerekre. Felébresztették, és itt jött egy rémálom perc, mert nem akart felébredni. Az istennek sem. Kapott újabb ébresztőt, akkor sem. És egyszer csak azt láttam, hogy nem mozog a mellkasa. Ott sikítottam sírva az orvosnak Nem lélegzik!. De igen, de még egy csomó ideig kellett pofozgatnom, hogy valamit reagáljon.
Amikor hazaértünk, még mindig kómás volt. Semmi farokcsóva, semmi ugra-bugra, semmi bújás. Ugyan folyton a nyomomban volt, mindenhol hozzámért, de valahogy nem volt benne tűz. Kis idő múlva hatottak az injekciók (nyákoldó/köptető), és sikeresen telibehányta a kanapét. Nagyjából este öt óra felé jutott el odáig, hogy már felvette a játszókarikáját, meg felkéredzkedett az ölembe, meg elkezdte csóválni a farkát.
Most alszik. Holnapra minden rendben lesz.
Fura, mert most rosszabbul van, mint az orvos előtt. Viszont nem köhög.