Hatszázhuszonnégy

Forrás:http://indafoto.blog.hu/2009/11/11/kod_elottem_kod_utanam

Amikor anyám vasárnap felhívott, hogy nálunk is köd van-e egész nap, és én mondtam, de délutánra kisüt a nap, és de őnáluk egész nap, és majd hívnak, hogy elindultak-e, akkor bizonyos voltam benne, hogy na most se jönnek el. Mindenesetre vasárnap délután még átfutottunk takarításilag a lakáson, úgyis kellett. És akkor hétfőn ért a nagy meglepetés, hogy kilenckor hívtak, hogy elindultak. Nyilván én voltam a hibás, hogy a ködtől semmit sem láttak az úton idefelé, legalábbis olyan hangsúllyal mondta. Gyakorlatilag egyébként mindent tud ezzel a hangsúllyal mondani.
Én résen voltam, hogy ne csesszem föl az agyam, ha elkezd beszólogatni, és ezzel el is telt a nap. Anélkül, hogy beszólt volna. Igazán elengedhettem volna magamat, de ki tudta előre. Én nem.
A kecskehúslevest két pofára ette, a székelykáposztát is (előtte napokról maradt, nem vertem főzésbe magam a bizonytalanra), meg utána a sütit is, a kutyákat imádta, pedig fehér kardigánban jött és nyilván fölugráltak, én meg valahogy elfelejtettem szólni, hogy játszósruhában kell jönni, a kecskéktől csak belül félt, de azért bejött közéjük, normálisan beszélgetett, úgyhogy viszonylag zavartalanul lement a nap. Hazafelére megígértem, hogy elmúlik a köd, és látni fognak minden gyönyörű dolgot az úton, és be is tartottam.
Újabb meglepetésként felhívott, hogy megérkeztek épségben, ezt életemben még sosem tette.
Najóvanhát.