Hatszázhatvannyolc

Életemben sokfelé azt tanultam, hogy álmodni csak úgy érdemes, ha az álmot vizualizáljuk. Nem elemzem, hogyan működik, de működik. Sok álmom volt, sok teljesült is. Vagy egy új álmom. Kinéztem egy házat, nem messze innen, ott akarok egy fogadót nyitni. Kritikus szemmel vagyok a vendéglátás iránt (is), határozott elképzelésem van, milyet szeretnék. Nem lesz paleo, nem lesz benne salátabár, nem lesznek benne legolcsóbb alapanyagok, csakis olyan, ami átment a „tesztemen”. Minőségi (jelentsen ez bármit), házi készítésű dolgok (és ezalatt nem a manapság divatos paraszti műromantikát értem). Leginkább a természetesen, szívből jövő, valóban házi készítésű ételek, amikre gondolok. Aki füvet és szénát akar szálazni, ne jöjjön be, a szálazást hagyjuk meg a kecskéknek és a nyulaknak. Hogy hogyan lesz ebből sikeres üzlet? Hiszem, hogy rajtunk kívül is vannak sokan, akik nem a legolcsóbbat, legspórolósabbat keresik, hanem azt, ami tényleg olyan, amit mintha otthon csinálnának, de hozzáértéssel. Egyik kedvenc műsorunk a Fald fel Amerikát sorozat, a babámnak ebből a hatalmas adagok tetszenek, nekem az a lelkesedés, amivel esznek. Amivel a babám is eszik itthon. Az az őszinte, semmihez nem fogható odaadás, ahogy a fejüket fúrják egy hamburgerbe, mint egy kisgyermek az anyja kebelébe, mint egy férfi a nők ölébe. Az. Ezért tegnap egy olyan hamburgert csináltam. Az eredmény magáért beszélt. Ha meglesz a fogadó, ilyen hamburger is lesz benne.