Hatszázkilenc

Hát vége a nagy augusztusi hajtásnak. Én már szombaton délután kidőltem, egész vasárnap délig, és ha azt hittem volna, hogy vége, nem volt, a tegnap reggeli csúfos futárkodásom egész napra meghatározta az idegállapotom. Emlékszünk, ahogy anyám mondja, veled mindig történik valami. Most az történt, hogy ugyan idejét sem tudom, mikor hagytam égve a világítást a zsuzsin, de most sikerült. Igen. Akkor, amikor percre pontos határidőre kellett mennem. És igen, a motort sem tudtam elindítani. És igen, fel kellett keltenem a babámat, hogy segítsen, pedig előtte fél órával feküdt le, igen, reggel fél hétkor.
(Anyámról jut eszembe, mellékszál ugyan, a gyerekkel egyetemben, hogy ismét eljött a pillanat, amikor könyörögjön a szomszéd kutyája nekik. Én ugyan többet nem hívom őket. Jönnek, amikor jönnek. Nem fognak, csak mondom.)
Időközben sok minden történt, elkészült a tető, vettünk két kecskét meg tíz fürjet, végre megjött egy kis széna a kecskék nagy örömére, vezettem teherautót a babám nagy csodálatára, meg még csináltam valamit, amin két napig hüledezett, de most éppen nem jut eszembe, megvolt a beiratkozás és tárgyfelvétel az egyetemen, húzós félév lesz, majdnem minden hétvégén van előadás, a lelkesedésemet csak a közigjog árnyékolja be, igen, nem tudok túllépni rajta, sajnos, készülünk megrendelni az ablakokat, és lehet, hogy sikerül meggyőznöm a babámat, hogy kell nekünk egy tehén, és igen, olyan fáradt vagyok, hogy a tegnap esti fejésnél konkrétan remegett a lábam.
És ma pénzbeszedés, ha feltöltődik az aksi, mert tegnap este fordítva dugta be. Összeillünk, na.