Ötszázharminckettő

Jut eszembe egy kommentről, azt még nem is meséltem neked, hogy a múltkor, ahogy jöttem haza az egyetemről, majdnem belecsúsztam az árokba. Jött a körforgalom, én bele harminccal, az autó segge ki jobbra, majd balra, az orra az árok felé állt, ekkor már fékeztem, de már láttam rommá törve, ahogy beleállok az árokba.
Előttem-mögöttem senki, a szembejövők csak lassítanak, senki nem áll meg, ugyanúgy mint akkor.
Nem volt fagy, nem volt jég, habár még a nyári gumik voltak fenn.

A fenti linkelt történetről meg az jutott eszembe, hogy éppen tegnapelőtt felhívott egy régi budapesti barátom, és másfél órán keresztül azt hallgattam, hogy nem érti, hogy én mit keresek itt vidéken. Meg hogy a nagyvilági életből hogyan kerültem ide. Tessék, na. Olvasd el. Az volt a nagyvilági élet? Napi tíz-tizenkét órai munka, aztán hazamenni aludni. Azért a végén megnyugtatott, hogy örül, hogy boldog vagyok.