Harmincöt

S ha mindez nem lenne elég, tegnap hazafelé jövet egy alsóbbrendű útról kigurult elém egy német rendszámú autó. Satufék, félrekormányozás. Ahogy azt az első órákon illik, minimális rutin nélkül, így hát meg is csúsztam (Pont minap mondtam a kolléganőmnek, hogy majd húszéves vezetés alatt egyszer sem csúszott meg alattam az autó.) A csúszás annyira volt jó, hogy így elkerültem az autó seggét. Közben láttam magam előtt, ahogy belecsattanok, lefelé a hegyről, amikor már nem is fagy. De vagy nyálkás volt, vagy a hegyen mégis dermedt kicsit, nem tudom. Megálltam, zokogtam, a másik autó szó nélkül ment tovább. S senki nem állt meg megnézni. Emlékszem, egyszer Gyirmóton szédelgett ki elém egy biciklis helyi néni, ugyanezt éltem át belül. Akkor az egyik házból kiszaladt egy nő egy pohár málnaszörppel, hogy megnyugodjak. (nem tudom, az ivás vajon nyugtat? A filmekben is mindig szaladnak egy pohár vízzel, ha valaki stresszt él át.)
Tegnap este a kollégám irodáját elborította a víz, öt vödör vizet hordtunk ki. Ma délig takarítottunk a takarító helyett. hazafelé jövet meg rámtört a szorongás meg a rossz kedv. Nem tudom, mitől. Egész úton a főnökömmel vitáztam gondolatban. Pedig itthon sincs, éppen egy Z betűs országban hempereg a tengerben. S nem tudtam kiverni a gondolatokat, hiába gondoltam (volna) másra. Szemére hánytam mindent. Az elmaradt fizetésemelést, az elmaradt év végi jutalmat (még egy szaloncukor se), az elmaradt év végi köszöntőt (úgy ette meg a vacsorát, hogy nem szólt senkihez), minden baszakodást, minden hanyagolást, minden töketlenkedést. Nem jutottam sehova persze, csak rossz érzést okozott. Viszont a három lementett állás elküldöm a cvmet. Már csak update-elni kéne. És még az ie-m is rendetlenkedik és nincs türelmem hozzá.