Négyszázkilencvenhét

Tegnap sikerült megszámolni a kisnyulakat. Nem is, nem sikerült, hanem muszáj volt, mert dögszaguk volt, és a babám kivarázsolta harapós mamit a ketrecből. Így aztán kiderült, hogy eredetileg tizenketten voltak, és egy meghalt, maradt tizenegy. Másik mami alatt ma ötöt számoltunk. Harmadik mami még mindig csak a fészket építi.

A párnapos kisnyulak igen édik, csak mondom.

~

Holnap készülünk másik kecskéért, az egyik túinvan anya.

~

Ma elvitték a libákat és kacsákat, lassan kifogyunk a madarakból, már csak cserélő állomány és a fajtiszta tyúkok vannak meg, valahogy ezeket nem keresik. A legtöbb állatot Ausztriába vitték el egyébként.

~

A minap arra füleltem fel a kádban, hogy valaki kiabál az utcán, hogy csókolóóm, csókolóóm. Hát kiderült, hogy a vízitúrázók kiabáltak be, hogy kérjenek pár fej hagymát.

Ez csak azért érdekes, mert mi lehet az oka, hogy nem a csengőt nyomják, nem azt kiabálják, hogy jónapot. A csókolóóm szólhat egy falusi néninek, vagy falusi öregeknek.

Vajon miért gondolják a városiak, hogy egy felújítatlan parasztházban csak olyanok élhetnek, akiknek csókolóómmal kell beköszönni.

Bár felettébb bájos, ha előbb kapcsolok, és nem épp a kádban héderezek, köthettem volna fejkendőt, amikor kimegyek.