Négyszázharminchét

Szkeptikus is vagyok, a csalókat is felismerem nagyon nagy részben, és ezt is ÍGY gondolom.

De.

Kiskoromtól fogva rendszeresen történt valami a lábammal. A jobb lábammal.

Sok-sok évvel ezelőtt egy gyönyörű májusi study-touron, Tunéziában, korán jött a [majdmindjárteszembejutdenemamfőnhanemamikorjönamelegaminematavasz], rengeteg hotelt néztünk, néha még éjfélkor is, az utolsó előtti nap már hatkor végeztünk, letett bennünket a busz a hotel előtt, hogy összeszedjük magunkat és menjünk a búcsúvacsorára. Nekem sikerült olyan szerencsétlenül lelépnem a buszról (egyesek látni véltek egy olajfoltot), hogy kifordult a bokám. Most nem mesélek a kalandos kórházlátogatásról és a hoteltulajdonosok udvarlásáról (mind azt akarta, hogy náluk pihenjek még egy hetet, némelyek licitáltak két héttel) ezután, mert nem ez a lényeg. Hanem az, hogy mindezek után pár hónappal összefutottam az egyik tuniszi ismerősömmel itthon, aki egy fél mondattal csak annyit mondott, hogy kéne nekem valami amulettet viselnem, hogy megvédjen, mert a rosszakarók okozhatják, hogy folyton történik valami a lábammal.

Ezt én elmeséltem az izraeli barátnőmnek, aki amúgy aranyakkal kereskedett, és lőn, a legközelebbi útjáról hozott nekem egy szép arany Fatma keze amulettet. Én meg hordtam, mert szép volt.

Szóval még csak nem is hittem benne.

De onnantól fogva már csak egyszer estem le a lépcsőn Budapesten.

Most, hogy ezt végiggondoltam, lehet, hogy ismét hordani kellene, csak sajnos a láncot (amit amúgy a nagymamámtól kaptam), kimostam egyszer, és széjjelszakadt darabokra.

[2012.02.03 update: eszembe jutott: sirokkó]