Egyre jobban erősödik a meggyőződésem, hogy a maximalisták azok, akik szoronganak és depressziósak főként.
Mondjuk nekem a munka sosem volt szorongásforrás. Volt benne nem egyszer stressz, idegőrlő, de ott mindig a maximumon teljesítettem.
Mondjuk bőven elég is, hogy a magánéletem csupa szorongás. Pedig pont az van rendben. Micsoda abszurd állapot. Idegenkedem az idegenektől, a pénztelenségtől, a hivatali ügyintézéstől, a bármi ügyintézéstől. Ma teljesen kiborultam, hogy busszal kellett mennem a városba, és ki vagyok szolgáltatva: nem akkor indulok, amikor akarok, mi van, ha lekésem, hogyan találok oda, ahova megyek, stb.
tegnap azon, hogy nem volt apróm parkolásra, és kikapcsolták a telefonomat. És amikor bementem befizetni, jegy nélkül parkoltam, és nem tudtam felhívni a babámat megnyugtatásért. utána már nem tudtam semmit elintézni, csak beültem az autóba, hazajöttem, és hazáig bőgtem, meg itthon is.

Már nagyon unom. És nincs hatalmam felette.

Még a babám sincs tudatában a minden perces őrlődésnek, olyankor szoktam neki mondani, ha csodálkozik, hogy attól még, hogy nem panaszkodom folyamatosan, még ott van bennem a dolog. Mint egy idegen test.

Ha legalább meg tudnék bocsátani a gyerekkoromért, a házasságomért - magamnak, a többieknek, talán könnyebb lenne. De képtelen vagyok rá.