A kertészkedésről

Csillagvihar írta...
ööö..., hogy ezt így is lehet?

Sheila G. írta...
mit, csillagom?

Csillagvihar írta...
Hát úgy kertészkedni (meg leírni), hogy nem csak

a "leszakad a derekamat" érzi ki belőle az ember lánya.

Rajtad kívül 2 embernél érzem még ezt. :)

Kedvet ugyan még nem kaptam hozzá, de most ráadásul kertem sincs.

-----------------------------------------------------------------------------------------------

Magam sem tudom, hogyan jutottam el idáig.

A gyermekkorom kertes házban telt. Érdekes ház volt ez, szolgálati lakás, annak velejáróival. A ház a sarkon volt, nagy udvarral, ablakai az utcafrontra nyíltak, hosszú volt, belül kert, az urdvari kapu a belső kis utcára nyílt. Két lakás volt benne. Az udvaron két garázs a gazdag utcaszemközti szomszédok autóinak, előtte A Placc, ahol labdázni szoktunk, biciklitároló az utcaszemközti gyár dolgozóinak. A ház felőlünki végén egy raktár, a születésem előtt mozi volt benne, izgalmas titkokat sejtetett, mert csak egyszer engedtek be megnézni. Teli volt poros székekkel. Ha ott volt a gondnok, akkor az előtéren keresztül ki lehetett menni az utcára és nem kellett megkerülni a sarkot. A ház előtti részen fű és virágok, a két végén a két kert.

Vízcsap a szomszédnéninek volt az udvaron, és slagja is csak neki volt. A mi hátsó kertünkbe vödörrel kellett hordani minden este a vizet locsolni. Nekünk nem volt pénzünk slagra. Ezt utáltam. Mindamellett, hogy imádtam a napsütötte, langyos paradicsomokokat leenni a tőről és a földes sárgarépát, elhatároztam, én soha kertészkedni nem akarok, ez ennyire macerás.

Esküvő után ezért panellakást vettünk, ezt volt a lakások csúcsa, nem volt kert, és minden helyiségben egyforma meleg volt, és ezért nem kellett semmit tenni. Begyújtani, hamuzni, pulcsit felvenni, ha kimész az előszobába vagy konyhába. Nem kellett vizet melegíteni, ha fürdeni akarsz. Mennyei menyország, kényelem.

Aztán a világ megváltozott, és vele mi is. De körülményeink változatlanok maradtak és az érzéseink elmúltak. Egy dolog volt állandó, az állandóság.

Vágyam támadt a kertes házra, valamire, mindegy mire, csak történjen valami. Hátha attól érezni fogom végre, hogy élek.

Amikor elszakadt a húr, felrúgtam mindent, az égvilágon mindent. Mint a nyomtatós ló, amikor végre kiszabadul.

Elköltöztem a nagyvárosba, be a kődzsungelbe. Nem éppen kertes ház, de ez volt A Változás. Ahol az történik végre tizennégy év után, amit én is szeretnék.

Először élveztem, a Változás kielégített.

Pár év után világossá vált számomra, hogy ez nem én vagyok, és A Változásnak bennem kell megtörténnie, mert magam elől nem tudok elszaladni.

Vagyok olyan szerencsés, hogy megtörténhetett velem, és találkoztam Vele, és most itt vagyok, ahonnan elindultam.

Ugyanaz a ház, ugyanaz a kályha, ugyanaz a sparhelt, ugyanaz a kert, ugyanaz a béke. Sárgarépa és paradicsom.

Habár van már slag, amivel öntözök és a vödröt továbbra sem szeretem, de a nagymamám lelke itt van a kertben és itt van a Férfiban, aki szeret, és végre Itthon vagyok.

Önmagamban is.