A halálról
Háromszor kerültem a közelébe.
Először a barátnőm halt meg. 30 évesen. Három hét alatt vitte el egy agyi aneurizma. Három hete nem beszéltem vele, amikor egy hétfő reggel fél nyolckor munkába menet láttam anyukáját a kórház parkolójában sírni. Nem mentem oda. Ebédidőből visszatérve mondta kolléganőm, hogy keresett egy közös ismerősünk. Az első reakcióm az volt, hogy meghalt az Edith. Visszahívtam. Igazam volt. Nem tudom, miért gondoltam ezt, nem volt beteg, amikor 3 héttel előtte beszéltünk. Általában nem volt beteges típus.
Három napig sírtam. Sírtam mindenütt, munkában, otthon, tán még álmomban is. Még évekig szinte naponta álmodtam vele.
Másodszor amikor kórházban voltam. A műtét Edith temetésének napján volt. Nem tudtam elmenni a temetésre, még előtte nap megszerveztem a barátokkal egy nagy koszorút. A műtét előtt fél órával még az ágyamon ültem sírva, halálfélelemben. Az orvos elém guggolt és átölelt. Még egy hónapig rettegtem, amíg meg nem jött a szövetminta eredménye.
A nagymamám várta a halált. Egy végigdolgozott élet és számos agyérgörcs és agyvérzés után is korához képest mozgékony volt. Az utolsó után egy ideig lebénult a bal fele, akkor anyám magához vette a panellakásba. Helyrejött, de a lelke belehalt, hogy nem tudott lemenni a harmadikról az utcára, hogy nincs kertje, hogy nincs ott a szonszédasszonya. Egy félszobában élt még vagy tíz évet, olvasta az imakönyvét és a könyveket, amiket vettem neki, szerette a brazil sorozatokból írott könyveket, nézte a tévében a régi filmeket és szerelmes volt Páger Antalba és minden nap várta a halált. Anyám meg várta a hálát. Én agyban folyton azt terveztem, hogy veszek egy kertes házat és magamhoz veszem. Máskor keresgéltem neki egy kedves kis nyugdíjasotthont. Hogy még egy kicsit boldog lehessen.
Amikor egy reggelen meghalt, nem voltam mellette. Akkor sem. Anyám délután fél kettőkor küldött egy smst, hogy meghalt a nagymamám. Elhamvasztották, és elkaparták egy lyukba egy családi nemtomkinek a sírjánál. Anyám fasírtot sütött és a család felváltva szidta az orvosokat és viccelődtek egymással. Valaki megkérdezte, miért vagyok szomorú. Anyám azt mondta, menjek át a félszobába és vigyem el, amit akarok. Ekkor felálltam és eljöttem.
A nagyanyám szeretett a családomból egyedül.
Én nagyon félek a haláltól.
5 megjegyzés:
én nem félek a haláltól. egyedül a fájdalmas haláltól félek, a hosszú betegséges, fájdalmas haláltól.
de sok minden jutott eszembe erről a bejegyzésedről...
szebb napokat!
Ez megint olyan téma, amiről órákig lehetne beszélgetni, de nagyon nehéz kommentelni. Kommentben nem hallhatóak a hangsúlyok. A haláltól én sem félek, volt idő, amikor kívántam is. Nem tettem érte, de ha a Halál Angyala megkérdezte volna: "Jössz?", akkor félelem nélkül mentem volna. Mára megtanultam élni kicsit és megvárni az időmet.
Sok állatot és embert kísértem a földi léte végéig, sok utolsó lélekzetet hallottam. Maga a halál békés és szelíd és fájdalommentes, csak az odáig vezető út kegyetlen néha.
@Macsek, ezt milyen jól megírtad! Igen, valahogy így van ez pont :( :(
Jaj, Sheila... annyira sajnálom azt az utolsó és az utolsó előtti sorokat. :(
de én _már_ szeretek élni.....
Megjegyzés küldése