Százhatvankilenc

Elindultunk újabb dobozokkal megpakolva nyugatra, ahol még a madár sem jár ilyenkor, csak a nagy tél. Megnéztünk minden forrást, internetes meteorológia, tévéhíradó, satöbbi. Gondoltuk, nuzagson, legfeljebb lesz egy kis kalandunk, ismerősünk meg van egy pár, aki kihúz a hóból.
Indulóban voltunk, amikor felkaptam a gépemet. a liftben kérdezi, feltöltöttem-e az aksikat. Hogy töltöttem volna, te szoktad. Visszaugrom, gépet leteszem, felkapom az övét.
Amikor még mindig sehol egy igazi hótorlasz, csak két hóátfúvás nyoma, viszont az őzek konkrétan az út szélén legelnek, elő is veszem.
Nem kapcsol be.
Látok pár szép hótornyot az út mellett, mint megfagyott hullámok, cserélem az aksit.
Nem kapcsol be.
Nem vagyok hisztis, de gyakorlatilag sírni tudnék. Utálom, hogy neheztelek rá emiatt.
Elmondom, mit fényképeztem volna, ha.
Hótorlaszt és kalandot nem, mert nem volt. Médiacirkusz az egész ("hóátfúvások miatt járhatatlanok a Söpte-Salköveskút, a Jánosháza-Karakó, az Izsákfa-Nemeskocs, valamint a Mersevát-Kemeneszentmárton közötti utak"- ez Jánosháza-Karakó viszonylatban konkrétan hazugság, úgy, ahogy van. Még fel is volt száradva az aszfalt. Máshol volt pár jégborda, igen, a fizetős autópályán is, de itt semmi.
Szóval mit fényképeztem volna:
- a behavazott Somlót, ami a telkek miatt olyan, mint egy havas sakktábla, a napfényben pedig világítanak a házak homlozatai
- útszéli hókupacba bevackolódott őzeket egy méterről
- útszéli tétova őzet 30 centiről
- csupa havas sík mezőn legelő és heverő/napozó őzeket
- hullám módra formálódott hókupacot
- házunk behavazott ajtaját
- behavazott fügefa csemetéinket
- annyi havat, ami most megint nem lesz vagy tíz évig (hálistennek)