Száznegyvenegy

Mióta rátaláltam négy éve, mióta vele élek három éve, naponta rettegek, hogy elveszítem. Éjjelente néha azt álmodom, hogy elveszítem. Nem hogy elmegy, hanem hogy meghal. Legutóbb sírva ébredtem s kértem, hogy tegyen egy cetlit a tárcájába, hogy engem értesítsenek, ha valami történne vele. Ma éjjel álmomban ismét meghalt, semmi és senki voltam, semmit nem tudtam intézni, mert semmihez nincs jogom, és ismét sírva ébredtem, és először elszégyelltem magam, de belegondoltam, valóban semmit nem tudnék intézni, sem a bankot, sem a biztosítást, sem a házat, ahol a jövőnket tervezzük, és senkit nem tudnék felhívni a családjából. Mert a családja előtt is senki vagyok, amíg van, aki hivatalosan jogosultabb, mint én, akivel él. Nem pénzre és nem házasságlevélre vágyom, csak arra, hogy én lehessek a valaki mások előtt is, akihez tartozik. Ha lehántok mindent, nincs ennek semmi értelme, és még vagy negyven-ötven évig nem tervezem megélni, de még a gondolat is fáj, ha az jut eszembe, hogy kórházba kerül, nem tud beszélni, megnézik a tárcáját, megnézik a telefonját, és nem engem fognak felkutatni, hogy értesítsenek, és akit felkutatnak, nem fog engem felhívni, és én leszek a legutolsó, aki megtudja, pedig én leszek az első, akinek hiányozni fog. Áhh, még megfogalmazni sem tudom rendesen....