Száznegyven

Szóval az apám. Aki leginkább sosem törődött velem, mert csak lánynak születtem. Mindig az ellenkezőjét bizonygatta "mi [vezetéknév]-ok, fogjunk össze". Láthatáson anyámat szidta (utána meg anyám őt), mindig késve jött értem, és nyolcéves énem végtelen hosszú perceket várt a kapuban; ezeken a vasárnap délutánokon sarokház sütit vett nekem a Vörös Csillag cukrászdában (ezek szerint akkor szerettem), majd elvitt hozzájuk, ahol az anyjának öregszaga volt és folyton hímezett a fonott karosszékébe beleszorulva; majd évekig nem láttam, amígnem ismét megnősült, az új felesége jó asszony volt, törődött velem (akkor úgy éreztem, többet, mint az anyám); amikor a féltestvéreim megszülettek, gyakrabban jártam, imádtam a kisbabákat, tizenhat múltam ekkor. Majd pár év múlva ismét hosszú szünet következett, én férjhez mentem és ő nem akart összefutni anyámmal (egyszer megtörtént, a lépcsőházban, és elfordították a fejüket -ekkor kb. 24 éve nem voltak már házasok-, és nem köszöntek egymásnak). Válásom előtt kértem, hadd költözzek hozzá két hétre a gyerekekkel az üres szobájába. Nemet mondott. (Anyám is.)
Ekkor tört el végleg bennem minden a szüleimmel kapcsolatban.
Három év múlva üzent a tetvéremmel, hogy meglátogathatnám. Visszaüzentem, hogy neki ugyanannyi az út, mint nekem. Újabb három évig ennyiben maradtunk.
Most nem emlékszem, hogyan keresett meg a hat év után, de jól sikerült neki. Jól fogadta a szemrehányásaimat is a hat évért, és nem viszonozta. Egy évig szívesen találkozgattunk vele, amikor itthon volt (és nem a nagybátyámnál külföldön); közben járt a halál szomszédságában, zavart tudattal és összeomlott anyagcserével az intenzíven. Kétnaponta utaztunk hozzá a vidéki kórházba. Egyik alkalommal én a jobboldalán álltam az ágynak, a testvéreim a balon. Akkor pár tiszta percében jobbra nézett csillogó szemekkel, és furán formálva a szavakat annyit mondott rengeteg szeretettel a hangjában "édes fiaim". Túltettem magam rajta.
Idén azonban ismét elutazott pár hónapra, és megígérte, hogy hív, ha hazajött. Nem tette. Amikor felhívtam, felvette, és mintha mi sem történt volna, mondta, hogy három hete itthon van, és nem volt ideje felhívni engem. Meglátogattuk, hogy személyesen beszéljük meg a problémát; nem értette, nem és nem. "- A tesóimat felhívtad? -Igen. -És engem miért nem? -Nem volt időm." Mintha a falnak beszéltem volna. Mintha az előző év sosem lett volna. Mintha idegen lett volna. Mintha idegen lettem volna. Alig fél óra után szinte menekültem tőle és megfogadtam, nem keresem, amíg ő nem. Nem állítanám, hogy ha magamba nézek, szeretetet érzek, mert már régen nem (ahogyan anyámmal szemben sem), de valahogy az az év felkeltette bennem a reményt, hogy legalább egy valaki foglalkozik velem a családomból, és nem vagyok pária. Fájt és dühített, hogy így játszik velem, hogy így játszik az érzéseimmel, legyenek azok bármiből is.
Amikor vasárnap láttam a telefonomon, hogy hívott, csak haragudni tudtam rá. Megfordult a fejemben, hogy tán baj van, de a tesóm megnyugtatott. Hívtam vissza párszor, de nem vette fel. Tegnap munkaidőben sikerült felhívnia, és kiborítani és megbőgetnie, és a fejére öntöttem mindent, de mindent; és az egy évvel ezelőtti apám visszatért, és azt mondta, igazam van, és azt mondta, szeret, és azt mondta, látogassuk meg karácsonykor, és rákérdezett a munkámra/pénzemre (a nyáron meséltem neki,a félóra kényszeredett csöndjeit megtörendő - tehát emlékezett), és mesélte, hogy meghívta a gyerekeimet a születésnapjára (amit a volt második felesége szervez neki), de ők lemondták.
De engem nem hívott a hetvenedik születésnapjára.

1 megjegyzés:

Macsek írta...

Sajnálom.Ehhez persze nincs jogom, ellenben pontosan átérzem. Az én szüleim már nem élnek és a gond is másféle volt velük, mint amit írtál. Az érzései velük kapcsolatban viszont ugyan ezek. Azt hiszem életem végéig el fog kísérni a "miért?".