Ötven

A víz szerelmese vagyok, ezt már tudható. Valamikor eveztem, hosszú évek óta nem volt rá módom. Így természetes volt, hogy amikor a babám hazajön a kérdéssel, hogy menjünk-e vízitúrázni, akkor igent mondok. Hogy elhamarkodott voltam, és papírkutya, az csak később derül ki a történetben. De ne ugorjunk előre ennyire.

Vettem ki szabadságot péntekre, igyekeztem összepakolni, közben becsúszott egy szandál vásárlás a babámnak, mert vidéken hagytuk a szandálját, és mint tudjuk, a cipőből nem folyik ki a víz, márpedig egy vízitúra nem a szárazságról híres. Vászoncipőt akartam, ennek három akadálya volt, az egyik a kisz kinaji asz ászija szenterben, aki eltűnt méretkeresés közben, az érzés, hogy nem lesz jó a vászoncipő, már csak azért is, mert a babám nem szereti, a harmadik, hogy megláttam A Szandált, ami tökéletesen hasonlított a vidéken hagyotthoz, és nem tűnt túlságosan műanyagnak. A Szandált másutt pacskernak is hívják, sokan szeretik, férfiaknak jól áll. Megjegyzem, a későbbiekben Szandál nem hozta kici ócó formáját, ugyanis végig kitartott, és nem viselte meg az igénybevétel.

Ami muszáj volt, az a hálózsák, mert csak egyet birtokoltunk, ellenben ketten vagyunk. Fázós lévén, igyekeztem többször is telefonon meggyőzni a babámat, hogy kétszemélyest vegyek, erről lebeszélt, mondván össze lehet őket cippzárazni, tovább csak azért nem győzködtem, hogy nade kétszemélyesbe húzva az egyszemélyest, két réteg lehetne rajtam. és kevésbé fáznék, szóval nem győzködtem, mert egyrészt sokadszorra telefonáltam a teszkó közepéről, ő meg tárgyalt, vagy valami ilyesmi, ráadásul tartottam tőle, hogy azt gondolja, nyígok.

Mint később bebizonyosodott, kitartóbbnak kellett volna lennem, ugyanis az egyszemélyesben csak vigyázzállásban lehet aludni, az meg nem nekem való. Strapabíróbb népek (lásd babám) kidugják a karjukat a zsákból, még strapabíróbbak mindezt póló nélkül teszik (lásd babám), miközben künn nyolc fok van, s miközben én benn polárpizsamában, múmihálózsákban (jól behúzva, csak egy 3 centiméter átmérőjű körön lóg ki az orrom, levegővétel céljából). Tulajdonképpen alulról nem is fázom. Felülről viszont erősen, magamra vonszolom a céges vastag mellényt takaróként, a fenekem még mindig kilóg, továbbra is reszketek. Mire mindezek ellenére mégis elalszom, arra ébredek hajnali fél négykor, hogy BonJovi betévedt a kempingbe, majd amikor mindenkit felébresztett, még körbekiabálta, hogy nem hiszi el, hogy alszunk. Most már persze hogy nem, mondanám, de ehhez túl udvarias és túl fáradt vagyok. Mindenki így lehetett, mert BonJovi elnyugszik (majd reggel kipihentebb, mint én, ki érti ezt).

Szóval a kétszemélyesben sokkal kényelmesebben aludtam volna egyedül, a hidegre nem tudom, lett volna-e hatása.

De még mindez előtt megérkeztünk, a gps csak az utolsó 10 kilométeren sztrájkolt, a pályán tökéletesen működött, ellenben küldhetett jeleket a kempingbe, mert a fogadóbizottság már várt, teljesen körbedongtak bennünket. Haszna is volt, megtanultunk csukott szájjal és oral levegőt venni, ha nem akartunk szúnyogot vacsorázni. Itt elmondanám, hogy a Protect szúnyogriasztó spréje kiváló, az egymillió szúnyogból, akikkel találkoztam (nem költői túlzás, habár nem állítom, hogy egyet vagy kettőt nem tévedek, gyorsan mozogtak), mindössze kettő csípett meg egész idő alatt.

Aztán felállítottuk a sátrat, életem első sátorállítása volt. Sikeresen abszolváltuk a dolgot, azt már akkor sejtettem, hogy nem fogok széttárt karokkal aludni, és akkor még a hálózsákos sztorimat nem ismertem.

Fenn említett éjszaka után arra ébredtünk, hogy hulla vagyok körülbelül hatvanan lehetünk a csapatban. Az még előző nap kiderült, hogy törülközőt nem pakoltam, mondjuk szomorú is lett volna szappan nélkül, mert azt sem, mint ahogy cukrot sem a kávéba. Bezzeg kiskanál volt. Nem megnyugtató, hogy babám meg a kalapácsot hagyta itthon, ráadásul nem is volt rá szükség. Kaptunk egyet kölcsön sátorveréshez, habár amikor rájöttünk, hogy puha a föld, akkor már csak azért kalapáltam a sátorszöget, hogy nehogy szomorú legyen. A kalapács.

Reggel ez fogadott bennünket.

Végül minden különösebb történés nélkül vízre szálltunk, ez valami nagyon jó érzés volt, valami régi, valami új.

Egy ideig sütött a nap,

aztán már nem,

konkrétan szarrá áztunk, de még ez is jó buli volt, csak egy valaki sírt, egy kislány, de ő egyrészt kábé hét éves lehetett, másrészt meg egyike volt azoknak, akik borultak. Igyekeztem vigasztalni azzal, hogy milyen jó lesz később a suliban mesélni, micsoda kalandja volt (azt mégsem mondhattam, hogy örüljön, hogy nem harminc fok van, akkor még hidegebbnek érezné a vizet, ő még nem érezné az iróniát, a 15 fokos vízből kimászva), szóval nem lehetett feldobni, úgyhogy inkább adtunk száraz ruhákat a vizeseknek, legalább öt percig érezzék a fílinget.

Volt nád meg sás (asszem), sajnos nagyon kevés madár, meg kevés minden más állat, meg voltak behajoló fák

talpraesett túravezető (én meg remek fotós).

Eljött az az idő, amikor a történet mintha rossz fordulatot venne, de végül nem így lesz, de ezt majd a következő részben meséljük el.