Húsz

Ó, istenem! Miért beszél az még hagyján, de miért ír olyasvalaki a helyesírásról véleményt, akinek nincs érzéke hozzá?
Tudom, tudom, ma abszurdisztánban ez a szokás, de engedtessék meg nekem, hogy ne értsek vele egyet, ne fogadjam el, ne hagyjam szó nélkül.
Csak olyan embert hagynék újságírni, aki olvasott is. S olvasott is.
Sokat, mindenfélét, hogy Váncsa Istvánnak ne legyen szörnyülködnivalója, hogy a mai fiatalok semmit sem olvasnak. Csak az sms-t. Némelyik azt is a testvérével olvastatja el. Persze, csak míg nem a csajok írják.
Habár az is ott van emlékeim között, hogy első osztályba menvén már tudtam olvasni, másodikban pedig a tanítónéni az első napokban megkérdezte, ki hány könyvet olvasott a nyáron, s minden gyermek egyet vagy kettőt mondott. Hallgattam őket, hátul lévén a névsorban, és nyolcéves fejemmel nem tudtam, mit csináljak. Éreztem én, hogy nem lesz ez így jó, itt nekem nem fognak hinni, ha megmondom az igazságot. Mi az igazság? Hogy faltam a könyveket. Hetente jártam a szülői munkahely könyvtárába a könyveket cserélni. Olvastam a fürdőszobában, olvastam a kerítésen hason fekve, olvastam a kertben, olvastam éjjel az ágyban, olvastam mindenhol. Anyám javaslatára volt füzetem, amibe beírtam a kölcsönzött könyveket minden héten.
Szóval a nyolcéves agyam nagyjából beszorozta a nyár heteinek számát a heti könyvadaggal. Sok jött ki.
Amikor rám került a sor, kevesebbet mondtam, mint kiszámoltam. Ma is emlékszem, pontosan 78-at.
A tanítónéni úgy meghazudtolt, hogy égett az arcom a szégyentől. Hiába tudtam a magam igazát, a nyilvánosság szégyene égetett, hisz ki hinne nekem, a gyerekek közül is, hisz ők sem olvastak kettőnél több könyvet egész nyáron.
Nem sírtam, de kemény daccal a szívemben mentem haza, s panaszoltam anyámnak.
Anyám akkor még megvédett, akkor még pártolt, tán mert kicsi voltam, így fogta a nyáron írt füzetemet, és bement az iskolába a tanítónénihez.
Senki nem kért tőlem bocsánatot aztán, vagy ha igen, vagy ha történt bármi, ami ellensúlyozhatta megszégyenítésemet, már nem emlékszem. Hogy anyám nem tétlenkedett, ez nekem elég volt.
Persze, megszámoltam a beírt könyveket a füzetben.
Vagy 107 vagy 132 volt. Mindegy is.

Mit is akartam eredetileg mondani?
Olvastassátok gyermekeiteket. Annyi elég.