Hatszázötvennyolc

Múlt hétvégén kezdődött. Azt hittem, meghúztam magam, mert volt egy olyan nap, amikor minden de minden összejött: a kecskék felborították az etetőt, azt fel kellett állítani, leszedtem az összes érett paradicsomot, és balga módon egyszerre hoztam be, és hasonlók. Ilyen bordaközi izomhúzódásra vagy gyulladásra gondoltam. Szedtem is rendesen a Panadolt meg Ketodexet, vajmi eredménnyel, mert csak nem múlt, sőt, erősödött, és egyre jobban kínzott. Kaptam rá masszázst Flector krémmel, de utána meg a bőröm kezdett fájni. Gondoltam, a krm volt sok. De vasárnap hajnalban arra ébredtem, mintha izzó dárdával szúrták volna át az oldalamat, úgyhogy a sötétben elkezdtem valami más után keresgélni, és az egyik fiók mélyén találtam is Cataflamot. Na az reggelig használt úgyahogy. Mire orvoshoz jutottam, az felfedezett két piros pontot. Másnapra többen lettek. A háziorvos ki is mondta a verdiktet, meg felírt egy valag és drága gyógyszert. Ma eltelt már egy hét, elvileg már csak körülbelül kettőt kell kibírnom. De a fájdalomcsillapítók közötti idő most is kínszenvedés, és megértettem a leírásokat, amik lehangoltságot, depressziót vizionáltak: az agyam beszűkült, a napok a gyógyszerek ritmusában telnek, melyek azok az órák (félórák!), amikben viszonylag normálisan lehet létezni, mikor ver ki a víz az egyiktől, mikor múlik a másik hatása, melyik oldalra, hogyan feküdhetek, hogyan időzítsem az itthoni dolgokat. Aludni alig tudok, enni nincs kedvem. Csak azt várom, mikor jön az első nap, amikor nem fáj.