Hatszázötven

Még mindig nem tudok túl sok pozitív dolgot feljegyezni. Szombat reggel úgy ébredtem, hogy fáj a derekam, ami indulásra addig fokozódott, hogy komoly kétségeim támadtak, hogy végig tudom ülni a sok órákat. Ebben a félévben anyámnál alszom, aminek szerintem örül, mert a hírre, hogy nem megyek, nyűgös volt a hangja. Viszont mivel hétfő-keddre vártuk az ellések kezdetét, a pajtát ki akartuk almozni, hogy tisztán tudjuk a kicsiket fogadni. Hát én csak művezető voltam, könyököltem a karám oldalán, míg a babám csinálta. Vasárnap fejezte be, akkor átszerkesztettük a villanypásztort is, hogy a Zolihoz ne tudjanak már átmenni, míg a Béla felőli kerítést pucolják ki, hogy aztán meg lehessen javítani. Elöl is vettünk el belőle, hogy ne lógjon ki, itt a tavalyi felhalmozódott lehullott szénát is elkezdtem fölszedni, hogy fellélegezzen a föld, nem volt könnyű, jót is tett a derekamnak (nem). Délután, amikor abbahagytuk, csak ültem, és nézegettem őket. A nap sütött, a kecskék élvezték, a madarak csicseregtek, a Terka tekergett. Miután bejöttem, félórára rá a babám szólt, hogy ellik a Terka. Hát tényleg. A lány sajnos halva született, de a fiú jól van azóta is. Cukorfalat, csak toppogat a kis lábával, ahogy megy az anyja után. Hálistennek igazam lett, a tavaly lapos fél tőgye idén kitelt, teli van tejjel.
Hétfőn korán kezdtünk, egész nap rohangásztunk, két ügyfélnél is, mikor hazaértünk délután, hallom, hogy valaki igen kiabál hátul. A Bori éppen ellett, az első gyorsan kijött, ahogy kell, a másodikkal kínlódott vagy tíz percet. A másodikat hiába pöcögtettem, nem kelt életre. A megmaradt sem volt túl erős. Kiabálni kiabált, de nem állt lábra. Másnap reggelre a KisCigány örvendeztetett meg bennünket egy hosszúlábú, csokoládészínű kislánnyal, aki rögtön felpattant és szopni kezdett. Délre a Bori kicsinye még mindig csak feküdt, ha csecsre tettem se szopott, a szájába tett tejet sem nyelte le. Szóltam az állatorvosnak, hogy tud-e vele kezdeni valamit, jöjjön ki. Fél óra múltán, mire babám hazaért, már hűvös volt a kis teste, hoztuk befelé melegedni, de hiába.
Szóval most a mérleg igen negatív, ha ezek a dolgok a meghalt két kecskével együtt, nem történnek meg, már nyolc kicsi rohangálna itt nekem. Így csak kettő van.
Ilyen a természet, valamiért ennek így kellett történnie. Én ezt el tudom fogadni.
Azt azért nem könnyű hallgatni, ahogy a Bori keresi a kicsinyét. amikor kimegyek hozzá, hosszan szagolgatja a kezemet, néz a szemembe, és sír. Mint aki tudja, hogy én vittem el, és kéri vissza.
Ez a nem könnyű.
A derekam még napokig fájt, csak akkor múlt el, amikor az időközben megjött havi dolog elmúlt. ezzel még nem sóhajthattam fel, mert keddre a bal térdem kezdett bedagadni és fájni, és ha ez nem lenne még elég, tegnap a gerincem mellett görcsölt be. Az szokásos, hogy valami mintha kiakadna, és a babám kiroppantja, és akkor megkönnyebbülök. De tegnap elég sokáig maradtam úgy, mire hazaért, már nagyon szenvedtem. Valószínűleg az izmok erre úgy rágörcsöltek, hogy abba se akarták hagyni. A délutáni etetésnél tetőzött, úgy maradtam a karámra borulva, ha megmozdultam, olyan éles fájdalom szúrt bele, mintha késsel szurkálnák. Bejöttem, de csak az ágyra borulva, mozdulatlanul tudtam létezni, nagyobb levegővétel nélkül.
Nem is tudtam másra gondolni, a babámnak jutott eszébe, hogy be kéne venni fájdalomcsillapítót, és jó ötlete támadt, mert talált valami Flector port. Kis idő múlva arra eszméltem, milyen jót tett a mozdulatlanság. Aztán beugrott, hogy inkább a gyógyszer. Este kaptam rá egy masszázst, így ma már képes vagyok dolgokat csinálni.
Vajon ahogy öregszünk, ez csak rosszabb lesz? Vagy rájön valahol egy orvos, hogy mégis mi bajom lehet? Mondjuk ez utóbbi most nem lehetséges, mert beléjük untam, egyet se akarok látni egy ideig.
Viszont ma reggel már kecsketejjel ittam a kávét, és ez igenis pozitív!