Hatszáznegyvenhárom

Három éve ez a legnehezebb karácsonyom. Sok minden történt, sok minden egyszerre, úgy éreztem, egyik helyre sem tudom tenni százszázalékosan magam. Fáradt vagyok nagyon. És persze ezzel nem vagyok itthon egyedül. Mert az év is nagyon fárasztó volt. Ismét nagyon sokat dolgoztunk, szokás szerint, aztán augusztusban volt a legnagyobb hajtás. Ennek köszönhetően kitartóan haladunk a cél felé, építjük le a hiteleinket, és bár a bőrünkön érezzük, mit jelent valójában az adóprés, igencsak reméljük, hogy jövőre lényegesen megkönnyebbülhetünk. És akkor már telni arra is, hogy a házon jelentősebb alakításokat végezzünk, ami azt is fogja jelenteni, hogy ezzel összefüggésben egy csomó apró dolog könnyebb lesz a mindennapi életben. Mondjuk a főzéshez nem kell ide-oda ugrálnom a dolgokért, a fürdéshez nem kell a kamrában külön begyújtani. az ember nem is gondolná, hogy ezek mennyit számítanak, néha egy ebédfőzés vagy süteménysütés után úgy érzem, legyalogoltam a maratont.
A fáradtság általános, a tanulás sem megy úgy, ahogyan szeretném, sokkal jobban megviselnek a kudarcok, elveszik a lendületemet, aktiválják a basszátokmeg faktoromat, meg a nemérdekelakkorispihenek-et. Azt szerintem sosem fogom megérteni, hogy nem elég, hogy ez önmagában is nehéz, még akkor nehezítik is. Lelkileg készítenek ki. Vannak olyan pillanatok, amikor nagyon elegem van, és arra gondolok, hogy hagyni kéne a picsába az egészet. Mondjuk ez az érzés gyorsan elmúlik, de ijesztő, hogy egyáltalán előjön.
Szóval a karácsony ilyen előzményekkel kezdett bekopogtatni, aztán a vizsgaidőszak elején megtudtam, hogy meghalt a pótmamim, és ebben nem is az volt a legborzalmasabb érzés, hogy meghalt, hanem hogy utólag tudtam meg, miután hosszú ideig hiába "beszéltem hozzá", levelekben, üzenetekben, ez egyszerűen szörnyű, hogy akkor már ott sem volt...ezt el sem tudod képzelni. Aztán elkezdtem szervezni az esküvőt, nem volt meg a születési anyakönyvi kivonatom, aztán rájöttem, hogy ha szépen komótosan csináljuk, ahogy jön, akkor átcsúszik a következő évre, márpedig ne legyen már a dátumban 13-as szám, és akkor úgy jött ki, hogy pont december végére esne, ami jó, mert az az összeköltözésünk dátuma. De az anyakönyvvezető mondta, hogy akkor szabadságon lesz, és menjünk be megbeszélni, és amikor bementünk, akkor mondott egy karácsony előtti időpontot, meglepődtem és jól is esett, mert így karácsonyi ajándék (később aztán kiderült, hogy nem szabadságra megy, hanem átszervezik, így az utolsó napja volt ez). A családjogi tanárom a vizsgán persze nem örült, amikor -mivel pont a házasságkötést megelőző eljárást húztam- azt mondtam, hogy a várakozási időtől való eltekintésre szóló kérelmet nem kell megindokolni, és persze igaza is volt, de mint tudjuk "a gyakorlat más mint az elmélet". Aztán pénteken vigyorogtunk egy csomót végül, csináltunk nem sok képet, megköszöntük a tanúknak. Más nem volt ott, a szülőknek is csak olyan mégis megfontolásból szóltunk előre, anyám mondjuk jól vette, meg is hívott másnap ebédre és kaptunk nászajándékot is, de a babám szülei úgy csinálnak, mintha semmi sem történt volna, a karácsonyi koccintáskor az anyja mondott egy félmondatot, hogy "az ifjú párra", de zavarba is jött tőle, meg a család sem csatlakozott a dologhoz. Lám, és én még azt hittem, csak nekem van fura családom.
Az aktus után hazajöttünk átöltözni, előtte útközben vettünk egy fenyőfát, majd elautóztunk az egyik ügyfélhez átadási ünnepségre (na olyan rossz szarvaspörköltet se ettem még sose), majd a másikhoz a karácsonyi kacsáért, amit végül hálistennek mégis megpucoltak, aztán csak beestünk az ágyba.
És ez a nap úgy nagyjából leképezi az egész évi rohanásunkat.
Másnap elmentünk anyámhoz ebédre, és meglepően jól sikerült. Váratlanul jót és finomat főzött, váratlanul normális és kedves volt, még mosolygott is, kaptunk nászajándékba egy étkészletet, aminek örültem, mert épp akartunk venni, aztán kicsit vásároltunk, babámtól kaptam emlékül egy egyedi fülbevalót, rubingyűrűt akart, de az nem állt jól nekem, meg egy szép naaagy táskát, amibe pakolhatom a netbookot is, nem külön cipelnem, mert én ugyan próbálkoztam, hogy kis táskákkal járok, és a plusz cuccokat alkalmanként külön viszem, de be kell látnom, hogy egy nőnek naaaagy táska kell, igen, minden napra.
A szenteste utáni napokat ismét végnélküli tanulással töltöttem, nyilván a vizsgán beleütköztem az egyik faxnis tanárba, akinek olyan stílusa van, amivel kiváltképp nem vagyok egy hullámhosszon, vagy hogy is mondjam, így aztán kurva jó januárom lesz (ja, igen, káromkodok, ez is mutatja, hol tartok lelkileg), de nem voltam hajlandó tanulni sem tegnap, sem ma, nem érdekel, kész vagyok teljesen. Ma főzök lencsét, mert ugyan babám azt mondta, nem kell az, majd ő gondoskodik a jólétünkről, és én hiszek benne, de azért biztos, ami biztos, és csakazértis gyöngytyúk combot sütök hozzá.
Most éppen fácánvadászaton van a Zizivel, a Lola a sparhelt alatt melegszik, a Móric meg kinn vonyít, hogy egyedül van, és hiányzik neki a Zizi.
És most megnézem, lett-e melegvíz, mert ugye miért ne akkor történjenek dolgok, amikor a babám nincs itthon.
Ezen a ponton kívánom megjegyezni, hogy a párkapcsolat elkényelmesít. Pont.
Hát milyen az már, hogy gőzöm sincs, hogy mit tegyek vele, hanem csak ülök a seggemen, hogy majd ő úgyis megcsinálja? Persze ez nem baj, ugye, meg jó érzés, hogy nem minden a mi vállunk nyugszik, de mit fogunk csinálni, ha egyszer nincs éppen ott, amikor szükség van rá?