Ötszázkilencvenöt

Kétnapos túrán voltunk az Alföldön, marhatelep átadó, babám sokéves munkájának eredménye. Régen nem voltam/tunk ilyen hosszú úton, régen nem aludtam már más ágyban, mint a sajátom. Az állatokat, etetést, fejést is másra kellett bíznunk, úgyhogy minden megvolt ahhoz, hogy izguljak. Az út a Zsuzsiban fárasztó, egyre fárasztóbb és hosszú is. Az út tele volt büdös disznó román kamionosokkal, akik három esetben mentek gyorsabban 70 km/h-nál: lakott területen, ha hetven volt a korlátozás, és ha előzni akartam. Ezért (is) az emlékeim szerint három órás út négy óra húsz perc volt. Amikor megérkeztünk, már jó volt, legalábbis eléggé. A telep szép, a vacsora charolais marhából (hűűű), az első beköltöző egy díjnyertes bika (lásd a képen), formája és méretei lenyűgözőek. Remek szállást kaptunk, tulajdonképpen ott is passzolt minden (de tényleg), csak hát az mégsem az én ágyam. 

Búcsúzóul rengeteg gyümölcsöt kaptunk (ennyit arról, hogy nem akarok gyümölcsöt látni, de legalább nem sárgabarack volt), ilyen finomakat régen ettem. 

Hazafelé ahelyett, hogy elmentünk volna vemhes kecskét nézni, megnéztük a juhtelepet, hogyan áll, és hogy ideadják-e a négy birkát, amit anno megbeszéltünk. Nos, oda se tolták a képüket a telepre, csak megmondták, hol a kulcs. Birka (és kecske) nélkül jöttünk haza. 

Ha ezt tudom, felmehettünk volna Pestre, barátokkal kávézni és vásárolni az ázsia centerben.

Bugrisok.