Ötszázhetvenhét

Vállalkozónak, gazdálkodónak lenni nagyon sok szempontból jó. Több szempontból rossz, számomra ez a pénz tervezhetetlensége, vannak napok, amikor igencsak ki kell számolni, hogyan legyen pár napig*. Főleg, amikor egyszeri nagyobb kiadások vannak, tandíj, állatorvos és társai. Egyszer kitaláltam, hogy eldugdosok kis pénzeket, és bejött, magam is elfeledkeztem róla, vagy ha nem, akkor is jó (nagyon jó) volt a legvégén elővenni. Így volt ez most is, amikor a tandíj befizetés határideje lejárt, nagyon lejárt, a bejövő pénz alig volt elég, így elővettem a dugi tízezrest, osztottam-szoroztam, mennyi legyen az uv-re betett tartalék pénz, és még maradjon is benzinre, hogy el tudjak menni vizsgázni. Mára száznegyven forint maradt a pénztárcámban, a nagybevásárlás hetek óta várat magára, még a wc-papír is elfogyott, és kaját bármikor tudok főzni valamit a fagyasztóból meg a spejzból, de cigi már nincs (hamu fejemre, a leszokás egyelőre nm jött össze, három hétig bírtam/bírtuk), és tankolni is kéne. A babám kérdi, legalább egy ötszázasom van-e még, de nincs, lemondóan sóhajtott. Már kiment a kapun, amikor arra gondoltam, hogy ugyan a dugihelyen nincs már pénz, de azért benézek, hátha félrecsúszott mondjuk egy ezres. Tudtam, hogy nincs. Nem is tudom, miért néztem meg.
Ott volt a tízezres. Én nem tudom, ez hogyan történt, hiszen kivettem a tandíjra.
Nekem kicsordult a könnyem.


És még így is, ilyen napokkal is megérte otthagyni a pesti többszázezres állásomat. Mert nem ez a fontos, hanem.




*Megjegyzem, amikor van, akkor se sok, de épp elég.