Ötszázhatvanhét

Ma reggel elfogyott a cérnám.
Én nem tudom, mit tegyek. Tehetetlen vagyok. Sok. Sok ez nekem.
Felépítettünk egy életet, amiben folyamatos napközbeni elfoglaltságok vannak az állatokkal, nem egész napos munka, de olyan időbeosztás, ami mellett elmenni állásba dolgozni csak úgy lehet, ha egy részét leépítjük. Az idei évet úgy kezdtem, hogy a kieső jövedelmet ebből meg tudjam termelni, tojás, hús, kecsketej.
Közben nincs pénz új baromfiudvarra, a mostaniban meg nem fog elférni a négyszáz csirke, és mindamellett, hogy mindössze napi  10-20 percet igényelnek, nehézséget okoz a reggeli kiengedés és az esti becsukás, mert nincs rendes ajtó, csak oda kell emelgetni az ajtót, amit én alig bírok el, ráadásul folyton azon aggódom, hogy valami beszökik megenni őket, mert rés marad mellette.
A kecskék etetése sem nagy idő, de reggel ki kell engedni őket, este meg becsukni, ez idő, a Jucit fejni kell, és idővel a többieket is. Ha kiengedem őket, nagyobb veszélyben vannak, félek őket egyedül itthon hagyni szabadon, a pajtában tartani őket meg nyáron kínzás. Ráadásul ha valami történik, nem tudok semmit sem tenni.
A nyulak etetése sem idő, de főleg nyáron napközben is kell nekik vizet adni. Ugyan ezt meg lehet oldani golyós itatóval meg nagy palackkal, de ez is pénz.
Állás mellett (és direkt nem munkát mondok, hanem állást) nem tudok orvosi vizsgálatokra sem eljárni, nem mintha most annyira menne, mert az orvosok ostobák, a rendszer megőrjít.
Állás mellett a háztartást sem tudom ellátni rendesen, ebéd, kenyérsütés, egyebek, ugyan minden bizonnyal meg lehet csinálni például az alvás terhére, de egyszerűen nem bírom. Félóránként le kell ülnöm, mert fáj mindenem.
Be kéne hordani a tűzifát, hajat kéne festeni, és sorolhatnám a tennivalókat.
Folyamatosan azon aggódom, hogy magamra nem marad semmi időm. Nem igénylem a piperélést, de néha nem találom magamban a nőt, és félek, hogy a babám sem fogja egy idő után. Én nem akarok otthonkás falusi asszony lenni.
Ezen a vidéken állást találni sem könnyű, haszna mindössze az lenne, hogy lenne minden hónapban tervezhető, biztos és plusz pénz, hogy a babám meg ne szakadjon a munkában. Aggódom miatta is, meg azért is, nehogy azt érezze egyszer, hogy élősködöm rajta.
Most jön a nyár, és egyre több a munka a kertben is. Állás mellett gyakorlatilag annyit tudnék termelni, ami a mindennapokra jó, de befőzés és egyebek már elmaradna, így meg télen boltban kell megvenni sok mindent.
Állás mellett az egyetem is probléma lenne, főleg vizsgaidőszakban. Ez volt az álmom, és nem akarom abbahagyni, és azt is nehezen viselem, hogy minden félévben izgulni kell, hogy időben be tudjuk-e fizetni a tandíjat, hogy vizsgázni tudjak.

Nem tudom kezelni, hogy egyik nap azt mondja, én vagyok a hátország és milyen jó, hogy itthon vagyok, a másik nap meg elém tolja az álláshirdetéseket.
Azt mondja, hogy "pénz, pénz, pénz", és ettől engem kiráz a hideg, mert nem érdekel a pénz, de nem képtelenség tőle szabadulni, mert a hivatalok szorongatnak. Borzalommal tölt el a gondolat, hogy minden létező problémánk eredője a pénz, és hogy szaros pár millió megoldana mindent. Gyűlölöm a gondolatot, hogy függőségben kell lenni, amikor minden célunk a függetlenség, gyűlölöm, hogy mások irányítanak, amikor azt nem bírom.
Én csak egyet akarok, csinálni a gazdaságot, saját ritmusban beosztani az időt, megélni vele a boldogságot, és csak annyiban kötődni a külső rendszerhez, amiben feltétlenül szükséges.
Nem vagyok biztos benne, hogy az egyéb szorongásaim eltűnnének, de reménykedem, hogy jobban tudnám őket kezelni, szorít az anyámmal való kapcsolatom, a neki való tartozás (meg a másoknak), hogy a gyerekemmel nem tudok beszélni, mert mire este ráér, én hulla vagyok, hogy nem tudunk elmenni Pestre barátokhoz, hogy hiába hívok bárkit, nem látogat meg bennünket, vagy ha mégis meglátogatna, akkor mekkora teher lenne, logisztikailag is, meg időben is.
A legjobban mind közül három van: az egyetemhez és az életvitelünkhöz való ragaszkodásom, és az elvesztésétől való félelem, és a legfontosabb, hogy a babám ne csalódjon bennem. Sokszor azt sem tudom, mit vár tőlem, mi jár a fejében, érzi-e, hogy mindent megteszek, amit bírok, és ez a minden persze jóval kevesebb, mint amit szeretnék. Szeretnék az a hátország lenni, amit ő olyan sokszor emleget, hogy vagyok, és amit nem tudnék adni, ha el kell menni állásba, nem tudom, érti-e, hogy mennyire fázom ettől, hogy az borulna fel bennem, amit olyan szeretettel dédelgetek magamban, és hogy mennyire megalázó számomra, ha gombokért kéne eladnom magam, hogy az lenne az utolsó csepp, ami lerombolná a maradék önbecsülésemet, nem azért, mert nem érzem méltónak hozzám, hanem mert kiráz a hideg a gondolatra, hogy százezer forintért állnék "kurvának" és adnék el mindent, ami érték számomra, olyan embernek, aki nem tekint másnak, mint rabszolgának. Ha előfordulna az az eset, hogy nem gombokért lehetne csinálni valamit, ott meg már annyit várnak, ami elvenné az egész napomat, és én nem tudok két helyen egész lenni egyszerre, és a nap annyiból állna, hogy reggel elmegyek és este hazajövök, de mondjuk ez az verzió nem fenyeget éppen. Hogy egyértelmű legyen: nem akarok mások problémáival foglalkozni, másokhoz járni, nem itthon lenni, másokért küzdeni, másokkal foglalkozni, nem. Nem érdekelnek, nem akarom őket!
Gyakorlatilag nem is éri meg, hosszú távon. Csak az a baj, hogy jelen helyzetben csak rövid távra gondolhatunk, mert minden hivatal és bank rövid távra gondol: fizesd be, ma és minden hónapban. Különben dádá, és a dádá komoly tud lenni, ezt tegnap is láthattuk az apeh levelében.

És gyűlölöm a gondolatot, hogy most elcsesztem egy órát ennek leírásával, ahelyett, hogy például befestettem volna a hajamat vagy elmosogattam volna, pedig ez kellett, hogy abba bírjam hagyni a sírást. Gyűlölöm, hogy ilyen egy órákon szorongok, és gyűlölöm a szorongásokat, és hogy nem tudok tenni ellenük semmit. Gyűlölöm, hogy ilyen mélyen vagyok, és azon gondolkodom, hogy nem megyek ma el az egyetemre, nem megyek el anyámhoz, nem megyek a malomba, és gyűlölöm, hogy azt érzem, nem bírom megtenni, hogy azt érzem, könnyebb lenne valami, pedig valójában semmi sem változna tőle, viszont olyan dolgot tennék félre, ami fontos nekem, és annyira kevés dologhoz ragaszkodom, és kérek magamnak, de ez közéjük tartozik.
Gyűlölöm az érzést, hogy nem tudom, mi van a babám fejében velem kapcsolatban. Hogy amellett, hogy folyton dicsér és támogat, hogy mire gondol, amikor ha sírok, azt mondja, hogy "ezen együtt kell gondolkodnunk", hogy hogyan lát engem, hogy amikor arra gondolok,nem akarom, akkor tudja-e, hogy ez azt jelenti, hogy vele, mellette és érte akarok lenni, és nem akarom ezt elveszíteni, nem akarok másokkal lenni, másokkal foglalkozni. Csak velünk. Érti-e, hogy nekem a pénz nem jelent semmit, miközben persze tisztában vagyok vele, hogy jelenleg fontos, hogy ki tudjunk mászni bizonyos szarokból. Hogy érti-e, hogy ha a pénz érdekében feladjuk a jelenlegit, lásd gazdaság, akkor "újra kell kezdeni", hogy a mai százezer forint el fog veszni jövő télen, amikor meg kell vennünk mindent pénzért, amit most nyáron termelhettem volna, hogy az egyenleg nulla, ha nem negatív.
És akkor azt még nem is vettem bele az egyenletbe, hogy gyakorlatilag nem tudok majd segíteni semmit, nem tudok hivatalba menni helyette, hogy ő dolgozhasson, és akkor megint csak neki lesz több munkája, amikor már így is megszakad benne.