Ötszázhuszonhét

A veled mindig történik valami jegyében.
Jöttem haza a vizsgáról (ami egyébként sikerült), át kicsi és apró falvakon, erdőn át, csodaszép amúgy az út, nagyon szeretem. Előttem egy autó kikerül valamit, nem látom mi az, egy kupac. Ahogy kerülöm, egy bicikli hever a sáv közepén, lefékezek, itt valakinek lennie kell. Visszatolatok, hogy lámpa rávilágítson. Ahogy szállok ki, egy fiatal srác mászik ki az árokból, nem nagyon van magánál. Többszöri kérdezgetésre is azt mondja, jól van, ahogy közelebb ér, érzem az alkoholszagot. Közel jön (túl közel), kérdi, hogy elviszem-e a következő faluba, mondom persze, de a biciklivel mi legyen. Ezt a kérdéskört elmondjuk még párszor,különböző variációkban, nem fog az agya. Hogy őt nem érdekli a bicikli, pedig jó drága volt (ami igaz lehet, a ruhájához képest a bicikli szemmel láthatóan sokkal jobb minőségű és állapotú), mondom, jó, de rakjuk be az árokba legalább. Bizonytalanul az autóhoz lép, rátámaszkodik, megpróbálok beszállni, mire azt mondja, adjam meg a telefonszámomat. Kérdésem, hogy minek, azt feleli, hogy fel tudjon hívni. Minek akarna felhívni és eltolom magamtól, mire azt feleli, feljelent a rendőrségen, hogy elütöttem, azért.
Ekkor otthagytam az út közepén.
És legközelebb lehet, hogy nem fogok megállni.
Csak elsuhanok, mint ahogy azt legalább öt autó tette, míg én ott veszkődtem vele.