Négyszáznyolcvankettő

az elmúlt szűk három órában a következő történt: babám elment negyedórára. hazaviharzott kölcsönkocsival háromnegyed óra múlva, hogy lerohadt az autó (sose tette még ezt hosszú pályafutása során). nem tudják bebikázni, mert süvölt a riasztó, mert elkeverte a gombot, kulccsal zárta. elmentem segíteni keresni (mert ugye holnap vizsga). megtaláltam, bebikáztuk. elmentünk elintézni a negyedórás dolgot. simán elindultunk haza. közben megtankoltunk, hogy este már nekem ne kelljen. a benzinkútnál be kellett tolni ismét. elmentünk fagyizni. ismét nem indult. betolás, fagyit már nem kívántam. itthon nem volt meg a házkulcs. feltúrtuk az autót, a táskámat, a táskáját, sehol. visszamentünk, hátha a kölcsönkocsiban maradt. újabb 16 km. nincs benne. beletúrok a táskámba, mit beletúrok, készülök beletúrni. ott vigyorog a kulcs a tetején. az autó természetesen nem indul (önindító vagy generátor vagy aksi), csak betolással. ezzel kell mennem este. holnap reggel ezzel kell mennem az egyetemre. lesz egy harmadik megállásom is, amikor a gyerektől elbúcsúzom. minden alkalommal meg kell kérnem valakit, hogy betoljon. minden arra mutat, hogy valamit nem kéne csinálnom. én már kértem a világegyetemet, hogy ne tegyen ennyire próbára. mit akar még tőlem?