Négyszázötvennyolc

Amikor tegnap felhívott, kétrét görnyedtem a zokogástól.

Amikor visszahívtam, kiderült, hogy csak pénzre van szüksége.

Nyilván nagyon el van keseredve, és egyedül van, hogy a 3 év után, hogy kizárt az életéből, engem hívott fel. A lelkem egyik fele megszakad, hogy nem tudok neki segíteni, a másik fele megfagyott, hogy csak a pénz tudta erre rávenni.

Most rosszabb, mintha nem hívott volna.

Ha lenne pénzem, sem valószínű, hogy adnék. És majd most megint én leszek a rossz, hogy nem segítek.

Az az életem arról szólt, hogy nekem mit és hogyan kell(ene) csinálnom, amit elvárnak tőlem. Ebben a játszmában többé nem veszek részt.

Meg kellett volna kérdeznem, hogy ha nem tudok pénzt adni, akkor is akar-e találkozni velem. Vajon mit válaszolt volna? Belül biztosan azt gondolja, hogy segítséget kér, és nekem ennek örülnöm kéne. De én csak fejőstehénnek érzem magam. És ettől az érzéstől kő van a szívemen.

És ezt nem akarom érezni. Soha többé.