Ha véletlenül, valami el nem képzelhető csoda folytán erről elfeledkeznék,
akkor ott van a fejemben kitörölhetetlenül az a 99-es vasárnap délután, amikor beültem az autóba, és elindultam meghalni, és ott van az a nap, amikor álltam a négysávos út közepén, kifogyott benzinnel, és csak addig jutottam, hogy kiszálljak az autóból, tovább nem, mellettem mentek el az autók és én csak álltam a vonalon bőgve, és ott van az a sok hét, amikor feküdtem csak az ágyban és csak Péter barátom fogta kezemet szótlanul, és ott van, hogy az anyám akkor fogta fel, hogy nagy baj van, amikor felhívták a kórházból, hogy nem mentem be a nappali szanatóriumba, és ott van még az is, ahogy most nem törődnek velem.
Mindehhez képest a mostani enyhe depresszióm gyerekjáték csupán.
És csak az számít, hogy túléltem, és itt lehetek, úgy, ahogy mindig vágytam, olyan emberrel, amilyennek mindig akartam, aki mellett én vagyok én, aki nem a másik felem, hanem egy rész belőlem, és én egy rész vagyok belőle.
Akinek meg ez nem tetszik, elmehet a picsába.
Boldog új évet.
1 megjegyzés:
nekem nagyon tetszik. a vége nagyon hatásos volt! akkorát csattant, h már majdnem elindultam, mikor rájöttem, h nem is nekem szól!:) BUÉK!:)
Megjegyzés küldése