Háromszáznyolcvanhat

Három napja szakad a hó. Vagy négy, már nem is tudom. Ástunk utakat naponta, mindig betemeti. Azt hittem, Lola majd mennyire fog fázni, egy kis szélben is reszket, a Fressnapfban már nézegettem kis rucikat, babám hápogott, hogy jaj. Egy kötött tetszett neki, drága volt, mondjuk olyat tudnék neki kötni, de az meg átázik. Egyelőre azonban nincs rá szükség. Mint egy gyerek, egész nap kint kommandózik, bejön megmelegedni, és megy vissza. Ha szalad, szökellő szarvas, vagy bakkecske, leérkezéskor elmerül, mindenesetre nagyon vicces. Ha sétál, egy pillanatra megtartja a hó teteje, majd elmerül, szintén vicces. Tegnap a hókupacokon keresztül beavázkodott a Balatonról hazahozott, lefordított csónak alá, majd egyszer csak azt vettük észre, hogy bújik ki oldalt, a havon keresztül. A lyuk azóta is ott van, nevetnivalóan aranyos. Fénykép nincs, mert a nagygép aksijának a töltője eltűnt (az érthetetlen dolgok egyike), a kicsit meg viszi magával dolgozni, este meg már sötét van.
A Lola viszont legutoljára bébiként volt ilyen tiszta, pedig mindig tiszta.

Tegnap felszereltettük a téli gumit, na a Zsuzsin először van téli gumi, hát határozottan tisztább, szárazabb, biztonságosabb érzés.

A macskák kaptak új kis házat, fonott hogyishívjákból, egyelőre a régi köntösöm van rajta, hogy át ne fújjon rajta a szél.