Akarom

Van nekem egy elméletem arra, hogy a magyar emberek miért olyanok, amilyen. Látható, hogy mintha itthon valamiféle görcsben lenne mindenki, a siker csak a kiváltságosoké. De amint külföldre kerül valaki, mintha felszabadulna, szárnyakat kapna, lásd a munkáért kivándorlókat, a Nobel-díjasokat (vonatkozó vicc: amerikai tudóskonferencia - nos, kiment Mr. Smith a mosdóba?...akkor addig folytassuk magyarul.)

Azt látni, hogy az emberek csak úgy meg vannak nyugodva a létben, de nem megnyugvással, hanem beletörődéssel. Mintha nem is akarnának kitörni. Jó, lázadoznak, morgolódnak, de igazából nem tesznek ellene (vigyázat, általánosítok).

Magam úgy voltam mindig, hogy még vágyni sem mertem semmire, inkább lemondtam róla, mert a lemondás még mindig kisebb fájdalommal járt, mint a vágy be nem teljesülésekor csalódni. Aztán nagyjából tizenöt éve eléggé elegem lett ebből, akkoriban sok személyiségfejlesztő könyvet olvastam, úgy éreztem be kell pótolnom, amit a szüleimtől -úgy éreztem- nem kaptam meg.

És megvilágosodtam. Nem hirtelen, hanem úgy folyamatosan.

Az történik, hogy már a kisgyermeket úgy nevelik, hogy "akarni a wc-n kell, mondd szépen, szeretném". Így a gyerek már a korai, fogékony korban megtanul nem akarni, úgy szocializálódik, hogy szeretné, szeretné, de ha a "balsors" úgy hozza, nem jön össze neki.

De akarni nem tud. Szeretne akarni, de azt nem illik. Így megreked a szeretnék szintjén, már akarata sincs, nemhogy nekiálljon tenni is érte. Odáig már nem jut el.

Pedig ahhoz, hogy elérjünk valamit, olyan nagyon erősen kell akarni, hogy megmozduljon a kezünk, megmozduljon az eszünk, és elkezdjünk gondolkozni, hogyan érhetnénk el, hogyan küzdjük le az akadályokat, hogyan keressünk más utakat az elérésére.

Hagyjátok a gyerekeket akarni.