[közkívánatra]

Bár már fele elillant a fejemből. Hajnalban indultunk, illetve korábban keltünk mint a nap. Sötét volt és hideg, a hajnali négy az az időpont, amikor még nem tudni, milyen lesz a nap, amikor még a madarak is alusznak, és a harmat éppen lecsapódni készül. Odafelé én vezettem, amit szeretek, mert akkor nem süllyedek vissza a félálomba az autóban, hamarabb elmúlik a kóma, és láthatom a még alvó természetet. Szeretem látni, de fölkelni érte mindig nehézkes. Manapság már nem tudok délig aludni, mint lánykoromban, és a sokáig alvás utolsó félórája, órája mindig olyan félálmos, amitől elmosódik a nap, ami mindent behomályosít, és ettől a kedvem sem az igazi, de korán kelni sem szeretek. Nehéz eltalálni azt az időpontot, ami ennek a kettőnek a határán van. De ha mégis korán kelünk, és felébred az agyam is, akkor az már jó. Olyan tiszta olyankor a világ, még benne a bármi lehet ebből a napból ígérete. Szeretem a napfelkeltét amúgy, egyszer a La Manga félszigeten éltem át, 48 órabuszos utazás és hostesskedés és egy átvirrasztott éjszaka után (amelyben egy kolléga majdnem kizuhant a kilencedik emeletről, de ez egy másik történet), de nem kell ahhoz a tengernél lenni, hogy rácsodálkozzak. Ahogy megyünk a nyolcason az Alföldre, pont szemben kel fel a nap, először csak egy keskeny fénycsík, megvilágítja a felhőket alulról, a piszkos légben hihetetlen színeket produkál. Előtérben a Somló körvonala, mint egy vadnyugati háttér, "egy képeslap eltúlzott színeit láthatod", szinte várod az előlovagló kovbojt. A fejed felett, mint egy hatalmas tányér, a felhők, minden szürke és várakozó. egy perc múlva hirtelen világos lesz, észre sem veszed, olyan gyorsan. Nézd, milyen hirtelen lett világos nappal, mondod, és abban a pillanatban felrobban az ég, szemben a hatalmas napkorong, ez mikor ugrott oda fel??, és elvakít, és nem látsz semmit, és fékezel. Az atomrobbanás lehet ilyen. Minden csendes, még hideg van, az autóban fűteni kell, és a hosszú utakon szinte körülvesz a nyugalom, akár unalmas is lehetne, mégis szép. Az út végére elfáradok mint a kutya, görcsöl a térdem, és csak aludnék. Benn is maradok a kocsiban, szunyok egyet, hátradöntve az ülést, Lola mellettem csendben figyel ki az ablakon. A kialvatlanság persze az egész napomra kihat, alig várom, hogy hazaérjünk. Hazafelé babám vezet, hálás vagyok ezért, ismét alszom egyet a kocsiban. Már megy le a nap, szemben a naplemente, ezt is végignézzük. A Somló ismét narancs fényben fürdik, mi meg lovagolunk bele. A napfény súrolva világít meg mindent, ez a csodálatos kék óra. Ráadásnakmegjelenik az orrunk előtt balra egy hatalmas szivárvány, hátranézek, ott is, sürgetőleg mondom, álljunk meg, meg akarom nézni, gyorsangyorsan. Kiszállok, és ott van előttem egy akkora szivárvány, földtől-földig, mint a gyermekkönyvekben, szabályos színekkel, minden sáv széles, és én szinte ugrálok mint egy gyerek. Nem láttam még ilyet, de olyat sem, hogy pontosan mellette van egy átlagos, félszivárvány.
Belegurultunk a fénybe, és mire hazaértünk, sötét lett.

Láttatok már ilyen szivárványt?