Háromszázharmincegy

Szombaton vendégeink voltak (végre valaki, aki nem csak ígérgeti), vasárnap vasárnapot tartottam, estére főztem jófajta marhapörköltet és megcsináltam tarhonyáshusinak, két kiló lábszárból, azóta folyamatosan főzöm hozzá a tarhonyát és nem tudjuk megunni, valami brutál jó húst sikerült vennem. Hétfőn a jó időben végre ki lehetett menni a kertbe, kigyomláltam a hagymákat meg az őszi vetésű répákat, felszedtem a karalábét, kicsit rendbe tettem a kelbimbót, összeszedtem a csigákat a retekről, leszedtem a paradicsomokat, konstatáltam a kertem átrendezését. Valaki gyerekméretű volt, mert a véletlenül leesett paprikáról azt gondolta, hogy ha ledugja a földbe, akkor nem veszem észre; azt nem tudom, a tököt miért helyezte át és a hagymákat miért húzta fel, de vigyorogtam rajta egyet ráadásul utóbbiak pont jók lettek a zöldparadicsom savanyúságba, legközelebb majd koncentrálok, és megmutatom, mit kell pakolni, például a tűzifát (nem ám). Közben elkezdett görcsölni az epém, majd este összedőltem mint a kártyavár, és keddre kulminálódott a fájdalom és a görcs, mintha nem lenne elég, hogy minden percben fáj mindenem, úgyhogy nospával és panadollal zártam a napot.
Kedden megérkezett a jegyzetcsomagom az egyetemtől, a munkaügyi központ felajánlott egy adatrögzítői állást (szerintük jelentkeztem rá) a rendőrségnél, és egyébként több mint egy hete szidjuk a megbízókat, hogy mi a pékfaszáért ígérik, hogy átutalják a számlát, mikor nem. Az ilyen késések egyébként súlyos ezrekbe kerülnek nekünk a bankoknál, nem tudom, mit szólnának, ha kiszámláznánk nekik.
Tegnap aztán sütöttem a kemencében két nagy fahéjas kalácsot, ha már úgyis begyújtottam a paradicsomaszaláshoz.