Háromszázhuszonnégy
Volt vagy másfél éve, hogy két héten belül három autó jött velem szemben a sávban, és csak rajtam múlt, hogy nem történt semmi. Mindhárom megállás nélkül hajtott tovább, az egyiknél lecsúsztam az útról, és senki nem állt meg, ahogy ott bőgtem "ijedtemben". Azóta minden egyes alkalommal, amikor vezetek, és jönnek szembe az úton, azt vizionálom, hogy pont akkor fog kivágni valaki mögüle, mondjuk egy kanyarban, és ilyenkor vizionálok, és végigfut bennem, hogy kivág és totálban ütközünk, a vízióm teljes, még azt is látom, ahogy ott fekszem véresen, és halottan, és rettegek, hogy ne, most ne, most boldog vagyok, és azt hittem, ez csak afféle féltés, és hogy nem akarom elveszíteni a mostani életemet, a boldogságomat, és nem akarom, hogy a babám boldogtalan legyen nélkülem, és már nem is nagyon szeretek vezetni, pedig szerettem, és a rettegés egyre erősebb, most már utasként is idegbajos vagyok a necces helyzetekben, fékezek a padlón és becsukom a szemem, és lehet, hogy az őrületbe kergetem a babámat, és most ezt olvasva azt gondolom, hogy lehet, hogy ez simán valami poszttraumás stressz.
11 megjegyzés:
Nekem egyszer az egyik pszichodrámás alkalom után volt az autópályán egy olyan élményem, h kényszert éreztem arra, h kinyissam az autó ajtaját, gondolom 'ki akartam szállni'.
Mondjuk ez nem PTSD, csak jelezni akartam, h értem a félelmedet. Sok ember él át hozzád hasonlóan erős félelmet megrázó események után.
A cikk, amit belinkeltél, szíven ütött. A pszichiáter reakciója egy 'rosszul' működő rendszerre adott szélsőségesen 'rossz' válasz volt.
Nem tudom jót tesz neked, ha ilyen cikkeket olvasol? Ahogy én látlak nagyon érzékeny és szép a lelked, féltelek egy kicsit.
Mondjuk én 'szeretek' olyan blogot olvasni, amelyikben az írója saját élményként mesél a szorongásáról, a depresszióval való küzdelméről. Ha éppen szenved, akkor azért, mert a vele való együttérzésen keresztül megtanulok magammal is együttérző lenni. Ha meg jól van, akkor meg azért, mert küzdelemre sarkall, ha neki sikerült, nekem is fog.
Ha lehúz, ne olvasd az én blogomat sem. Ettől mindig félek, h vki nem erőt merít belőle, hanem elkezd szorongani. És akkor el is értünk az én életem nagy szorongásához.:-)
Gratulálok a jogi karhoz! És a cikk is jobban érthető ilyen kontextusban, kihívás egy jog iránt érdeklődő embernek.:-)
Lehet, hogy nem túl jó dolog, ha valaki pszicho tudás nélkül olvasgat ilyeneket, én azonban önelemző és önfejlesztő típus vagyok, és szeretek utánajárni dolgoknak, és lejátszani magamban, esetleg megoldani.
Szorongásom van elég, nem gyűjtök újabbakat. :)
Ha az életem első 30 évét fel tudnám dolgozni, és meg tudnék bocsátani a benne lévőknek, már elégedett lennék. Nem szeretném a hátralévő életemet azzal tölteni, hogy azokon rágódok.
Akkor csak bennem keltett szorongást a cikk. Bocsánat, h belekevertelek Téged is.:-)
Vhol írtál az első harminc évről? Nagyon szívesen megtudnék többet a múltadról. A mostani blogodban nem nagyon írsz róla. Tudom, magánügy, de attól még érdekel.:-)
majd írok neked egy levelet válaszként...
Macsek tudja a címemet. Nem merem leírni nyilvánosan, mer' a nevem.:-)
Címedet elküldtem a blogtulajnak :))
Köszi!:-)
STOP!!! Ne vonzzd be a rosszat...felejts... :))
Oké, szofi, igazad van,
de hogyan kell azt...?
Macsek, köszi.
Manka, írtam levélt.
Sheila,
úgy kell, ahogy a Harry Potterben a Mumust nyírják ki. Előjön a Félelem Tárgya - itt vizualice, te meg erővel és csakazért is megváltoztatod pozitívra, kellemesre, de legalább semlegesre a képet és erre koncentrálsz erősen. Ha sokat gyakorolja az ember, egyre könnyebben működik :))
Megjegyzés küldése