Kettőszázharminckettő

Szombaton lezajlott az ezredik érettségi találkozó, amire fanyalogva bár kíváncsian mentem, azán végül jól éreztem magam. Éjjel hazafelé kezdődött a vihar, ami azóta is tart, szétfújta a palántákat, be kellett őket telepíteni a kamrába.
A palántákra rákaptak a meztelencsigák. A vihar megcsapkodta a veteményest is, lefektette a borsót, peronoszpórát hozott az összes spenótra, lerugdalta a meggyfáról a fele termést.
A kert szinte sártenger, a szél még mindig fúj mint egy eszement, Lola utál kimenni, ha mégis, nyakig sáros lesz, benn meg látványosan szenved. Egy mísz színésznő veszett el benne, ahogyan bánatosan néz, meg ide-oda teszi magát, meg fetreng. Közben pedig megtanult felugrani az ágyra, most meg kell tanítani lenn maradni. Ha rászólok, hogy lefelé, úgy sunyít, mintha legalábbis ütném-verném, komolyan. Egy színésznő, mondom.
A fején van egy seb(féle), ami egyre nagyobb pukli, már azt vizionálom, hogy valami beleköltözött, mert nem tudok róla, hogy beütötte volna valahova. Mondjuk a kertkotrás utáni láb- és hasmosást egyre megadóbban tűri. Megkapta a veszettség elleni oltást, ez volt az oltássorozat utolsó része. Most öt hónapig nem kell orvoshoz vinni. Kivéve a chipet, mert azt kap. az ő nagy bánata, hogy a nyúl nem játszik vele, az enyém, hogy csak sima chipet lehet bele tenni, vagyis csak akkor ér valamit, ha elveszik és valaki elviszi orvoshoz, és akkor meg tudják nézni, kié. A legjobb viszont az lenne, amivel meg tudnánk nézni, hol van, mert egy ilyen kOtyát inkább ellopnak, mint elveszik. a lopott kOtyát meg, ugye, nem visznek orvoshoz, hogy nézze meg, ki a gazdája. Nem azért lopják.

Ja, és lesz macskánk. Kettő helyett három. Most növesztik őket, de én már nagyon türelmetlen vagyok.