Még kávét főz, s megölel százszor, már hiányzik, amikor megcsókol búcsúzóul.
A depresszió mintha lesben várna, elbújva a sarokban, rejtőzne a sutban, s csak arra várna, hogy őrzőm kilépjen az ajtón, fellélegezve emeli fejét, borítja rám sötét ernyőjét, erőre kap, s már szorítja a torkomat. Mintha tudná, kevés ideje van, s sok behoznivalója, megragad mindent, minden apró alkalmat, veszi el a levegőt, préseli ki a könnyeket. Egy régi kép az üknagyanyámról, kit nem ismertem, a gondolat, hogy keretezzük be, tegyük ki a falra, erre ő máris ott van, és súgja, de hisz nem, nincs neked családod, nem szeretnek, nem is ismered. Egy baba a tévében, békésen cumizva, és ő máris súgja, és a te anyád, vele mi van, nem szeret, sosem szeretett, biztos nem is szoptatott.
Hajnali órák, mintha a legsötétebbek lennének, rosszabb, mint az estéliek, ott van bennük az egész nap ígérete, ilyen lesz az egész nap. Tegnap még a tervek a takarításra, rendrakásra, főzésre, pihenés, alvás, s ezt elvette egy szempillantás alatt. Csak egyet ígér: fájni fog.
S betartja.
2 megjegyzés:
Ás ilyenkor, mikor belép, lehet a szemébe röhögni, hogy nekem volt ma reggel kv-m, ölelésem, csókom, te meg csak úgy minden nélkül jössz ide hozzám, csóringer lopakodó depresszió. Ás tedd ki az üknagyanyát. Magadért. Néha sajnáld, hogy mennyit veszített, hogy nem ismerhetett. :)
Egyetlen emlékem van róla, hogy kergetőztünk meg bújócskáztunk a lakásban, és lestem a kulcslyukon át, hogy jön-e, ő meg belefújt a kulcslyukba viccből.
Poros volt.
Megjegyzés küldése