Tizenhat

Év elején eljutottam oda, hogy muszáj volt elmenni a munkaügyi központba, regisztrálni, és álláskeresési járadékot kérni. (A lakcímnélküliek - értsd, nincs a lakcímkártyán bejelentett cím- kálváriáját a hajléktalanok között fizetős bestsellerben tervezem kiadni.(sic!))

Aztán rá egy-másfél hónapra nagy hirtelen lett munka, de a munkaügyi központba nem volt idő elmenni. Aztán meg arra sem volt érkezésem később, hogy kivegyek egy teljes nap szabadságot és úgy intézzem el.

Igen, egy teljes nap az ügyintézés a munkaügyi központban. Ez jelent hideg élelmet, tetűveszélyt, és alkalmanként egy Ivan Csonkinnak megfelelő könyv elolvasását oxigénhiányos környezetben. Amúgy persze mindenki kedves.

Így történt, hogy írtam nekik e-mailt, hogy meséljék el, mit írjak nekik, mit küldjek nekik, hogy vegyenek ki az álláskeresők közül. A pénzt azután kérés nélkül automatikusan nem küldték, mivel az előírt időpontban nem jelentem meg.

Nos, a hivatal címére érkező leveleket olvasó ember jelezte, hogy ő már nem dolgozik a hivatalban (mi?), írjak másnak.

Írtam másnak.

Nem válaszolt.

Majd postán jött levél, hogy menjek be. E-mailemről egy szó sem.

Visszaírtam nekik p-mailen, hogy nem megyek be, mondják meg, mit küldjek, hogy kivegyenek az álláskeresők közül. Csatoltam a kinyomtatott e-maileket.

Megint írtak, hogy menjek be, de irgum-burgum. E-mailjeimről ismét egy szó sem.

Nem mentem be. Hát irgum-burgum, ilyen bonyolult ez?

Nos, nem ilyen bonyolult.

Ugyanis a minap jött tőlük egy levél, miszerint mivel nem jelentem meg náluk, ezért töröltek az álláskeresők közül.

Na végre.